Kedves Amerikai Naplóm!
Guess what! Mondjuk így, hogy már kicsit
lelőttem a poént a megszólítással, nem fog akkorát menni, de ha hiszed, ha nem,
ezeket a sorokat már tényleg Amerikából írom. Ez annyi szempontból nagyon
furcsa, hogy ha most mindet nekiállnék felsorolni, nem lenne vége addig, amíg
újra Magyarországon nem lennék. Hogy kerültem ide? Miért vagyok itt? Mit
csinálok? Hogy érzem magam? Ezek mind olyan kérdések, amikre minimum 8 oldalas
választ tudnék adni, és akkor csak a legrövidebb lényeget foglalnám össze.
Ma este lesz egy hete, hogy megérkeztem
Bloomingtonba (Indiana állam, a térképen eddig én sem tudtam megmutatni, hogy
hol van, de egy nagyon hirtelen érkező „...és most akkor mindenki mutassa meg ezen
a kelleténél legalább hatszor részletesebb USA térképen, hogy hova is fog
egészen pontosan utazni” felszólítás és egy asztal alatt történő homlokot
izzasztó google maps keresés után magabiztosan mondom, hogy ha sikerült
beazonosítanunk egy nagy, a legnagyobb jóindulattal is lefelé plöttyedő pénisz
alakúnak mondható belógó vízterületet Amerika közepétől valamivel jobbra,
akkor az alatt ott vagyok most én is). Tudom, hogy nem szabad ilyenkor ilyesmit
számolgatni, de nagyjából 295 nap, azaz 42 hét van még hátra ebből a
fejezetből. Így, hogy túl vagyok ennek az egy negyvenkettedén, máris látom,
hogy mennyire ijesztően hamar véget fog érni.
Az amerikai élet egyébként egyelőre
meglepően hasonlít az összes furcsa nevű eldugott magyar kis településen
töltött osztálykirándulásomhoz, azzal a kivétellel, hogy azokon talán kevesebb
magyar emberrel futottam össze váratlanul. Oh igen, aki azt hitte, hogy
ideköltözök majd és legközelebb 10 hónap múlva Ferihegyen hallok újra magyar
szót, az kérem, tévedésben él. Bloomington városának a google szerint majdnem 1
százaléka magyar vagy legalább egy egyenes ágú magyar felmenővel rendelkezik.
Számolás, számolás, kicsit több, mint 80 ezer ember lakik itt, tehát
statisztikailag kb 800 ebből legalább félig magyar. Az, hogy az idefele tartó,
maximum 50 fős repülőn rögtön kettővel is összefutottam (felkaptam a fejem a
„meddig köröz még itt ez a szar” felkiáltásra), már-már érettségi tételbe illő
valószínűségszámítások alapjait képezhetné.
Enivéj, ahogy itt mondani szokás,
egyelőre nagyrészt pozitív benyomásom van itt kb mindenről és mindenkiről, de
néhány – mindenki döntse el magában, hogy milyen mértékben – problémás terület
azért már felfedte magát. A teljesség igénye nélkül:
1. Tegnapi egészségügyi kötőjel
városfelfedező sétám során nem kevesebb, mint öt (5!) ember mosolygott rám az
utcán mindenféle ok nélkül. Ez önmagában ugye egyáltalán nem lenne problémás,
de egy ilyen zordon, rideg helyről érkezve csak arra tud gondolni az agyam (szigorúan
ebben a sorrendben), hogy
a)
ember, mi a fasznak mosolyogsz itt a piros lámpánál
b)
istenem, nehogy útbaigazítást kérjen, én sem tudom, hol vagyok
c)
van valami az arcomon??
2. A tej. A tej, vagy amit itt tejként
árulnak, az otthon leginkább folyékony sajt néven futna. Lehet most rázni a
fejeket, hogy „akkor nem ilyet kellett volna venni”, de tessék előbb elképzelni
a következő jelenetet. Bemegy az ember a boltba. Megkeresi, hogy hol van a tej.
Arra gondol, hogy 1.5 és 2.8 százalékos közül kell majd választania, esetleg
befigyel egy-egy mandula vagy kókusz variáció is. És akkor meglátja az ember a
tejespultot. És a tejespultból olyan elemek néznek vissza rá, mint Whole
Milk, Skim Milk, Organic Milk, Low-Fat Milk és 2%
Milk. És akkor elszáguld mellette egy elképesztően tudatos amerikai, aki
nem hisz a bevásárlókosarakban, mert még a fülén is valamilyen csomagot
egyensúlyoz, és egy rántással kinyitja a tejespult ajtaját, már fordul is meg
közben és a kisujjával még valahogy felkanalaz egy 2% Milk-et, szóval
ezen felbuzdulva azt gondoljuk, hogy na aki így tud bevásárolni, annak biztosan
a tejfogyasztás terén is helyén van az ízlése; és megveszi az ember a
sunyi 2% Milk-et, aminek megnyugtató kék kupakja van, és hazamegy az
ember és letekeri a kék kupakot és beleszagol a zember a 2% Milk-be és a
2% Milk-nek SAJTSZAGA VAN! Mit csinál ekkor az ember? (megissza a 2%
Milk-et, mi mást csinálna). Mindegy, legközelebb a Low-Fat Milk-kel
próbálkozunk.
3. A szarvas. Van itt egy szarvas,
emberek, aki elvileg itt él a környéken a szarvascsaládjával (ezúton előre is
elnézést kérek minden szarvastól, akit megsértettem, épp most megsértek, vagy a
jövőben meg fogok sérteni azzal, hogy nem tudom megkülönböztetni többi
szarvastársától), és a helyi lakosok számára ez még egy vállrándítással sem ér
fel. Mármint. Oké, láttam már én is szarvast, sőt tizedikben le is fingott egy
– majd valamikor elmesélem ezt is –, de ezzel, hogy van itt ez a szarvas és
konkrétan random házaknak az előkertjében eszi a lehető legnagyobb lelki
nyugalommal a nagy gonddal elültetett hortenziák amerikai megfelelőjét, ezzel
nem nagyon tudok mit kezdeni. És mondtam is néhány amerikainak, hogy mizu van
itt a szarvassal, de ők meg azon voltak meglepődve, hogy nálunk nincs szarvas
az előkertben. Ezekre aztán nem készít fel az online orientáció.
4. Az időjárás. Eskü, képes vagyok a
helyzetnek megfelelően öltözködni, ez a skill már eléggé kifejlődött az eddigi
24 év alatt, de aztán idejövök Amerikába, és a google azt mondja, hogy „juj,
nézz oda, most milyen felhős az idő és 21 fok van odakinn”, és ezért
hosszúnadrágot veszek, és kimegyek a házból és olyan elképesztően fülledt,
párás, fojtogató meleg van, ami még trópusi üvegházakban is túlzás lenne, és
már attól csurog a hátamon az izzadtság, hogy becsukom magam mögött az ajtót
(mindjárt mondom az ajtót is), és megfogadom, hogy novemberig engem aztán még
véletlen sem fognak sehol még egyszer hosszúnadrágban látni; de aztán bemegyek
literálisan AKÁRHOVA és olyan erővel csap arcon a légkondi, mint az
élelmiszerárak a sparban (whatsup Hungary), és fedetlen lábszáraim sikítva
imádkoznak bárminemű takarásért; na ekkor a testem egyszerűen nem érti, hogy
történik mindez 5 perc leforgása alatt. Mondom, egy hete vagyok itt, és
szerintem két menopauzán is keresztülmentem ezzel a hőingadozással.
5. Olyan ajtó van itt, hogy kintről csak kulccsal lehet kinyitni. Ez azért remek, mert így nem fog senki bejönni ide kulcs nélkül, azért viszont már valamivel kevésbé, mert mind látjuk magunk előtt a jelenetet, ahogy mezítláb kibotorkálok a szeméttel a folyosóra, jön mögöttem egy túlbuzgó légkondi kreálta fuvallat, és pislogva várhatom, hogy hazaérjen a lakótársam és beengedjen a lakásba. Bónusz pont, mivel ő most épp elutazott valahova és kiadta AirBnB-n a szobáját egy nagyon kedves, de angolul némileg nehezen működő brazil nőnek.
És akkor következzék visszatérő
szegmensünk, a „Furcsa Amerikaiak, akikkel találkoztam a héten”!
1. Elsőnek ott volt Debbie, aki elhozott
a reptérről, de a kocsijában nem működött a vezetőüléshez tartozó izé, amibe
bele kell dugni a biztonsági övet, ezért az anyósüléshez csatolta a sajátját,
és út közben, amikor kifogytunk a felszínes beszédtémákból (mellesleg az
amerikaiak nem bírják túl jól az egymás mellett békében csendben maradást,
kényszeresen beszélgetést akarnak kezdeményezni minden helyzetben), bekapcsolta
a rádiót és keresztény dalokat kezdett énekelni fejhangon; majd lebonyolított egy
kihangosított telefonhívást, ami közben saját magát lenémította és énekelt
tovább, de közben néhány „ahhhha” és „yeeees” erejéig visszacsatlakozott.
Utólag tudtam meg, hogy a Debbie a „Debola” rövidítése, amit indokolatlanul
viccesnek tartok.
2. Tony, aki nagyon rendesen megmutatta
az albérletet és körbevezetett az egész házban, de valahányszor kérdésem volt
valamivel kapcsolatban, mindenre csak „this guy”-ként hivatkozott a mosógéptől
kezdve a sunyin becsukódó ajtón keresztül a nappaliban lakó hatvanhárom
kaktuszig.
3. És persze nem lehet elfelejteni a
Kroger áruházban az önkiszolgáló kassza mellett dolgozó embert sem, aki odajött
hozzám, hogy segítsen tisztázni a fizetési rendszert; gyorsan lecsekkolta a
kamerafelvételen, hogy nem tettem-e alattomosan fizetés helyett valamit a
zsebembe, majd „úgy nézel ki itt, mint egy filmsztár” kijelentésén heherészni
kezdett, és amikor én nem követtem a nagy vidulásban, megkérdezte, hogy „ugye
beszélek azért angolul”.