Amerikai Naplóm

Kedves Amerikai Naplóm!   Két hónap! Továbbra is * italian chef kiss * gyönyörű időnk van, nyári napsütés sok-sok madárcsicsergéssel. Lényegében semmi nem változott nagyon, mióta itt vagyok, a fák levelei talán sárgulnak egy kicsit, és végleg letettem róla, hogy normális tejet fogok találni, úgyhogy maradok az előre elkészített nagy csomagolású jegeskávénál, de ezt a pár apróságot leszámítva továbbra is minden a legnagyobb rendben van. Mielőtt költöztem, kicsit féltem attól, hogy milyen lesz majd az első pár hónap; sőt, az egyik orientációs eseményen még Budapesten jött is egy nő, akinek a munkája csak az, hogy felkészítse a nagy változásra a kiutazó embereket, és ő tartott egy 20 perces prezentációt a kultúrsokk egyes szakaszairól, meg hogy milyen nagy nehézségekre lehet számítani. Elképzelhető, hogy ezek után (és magamat ismerve) egy kicsit talán én is ráparáztam, hogy rosszul fogom érezni magam itt a kezdetekben, meg hatalmas honvágyam lesz, és mekkora kultúrsokkba fogok...

Kedves Amerikai Naplóm! 25 éve keringek itt a borzasztóan nagy semmiben, és bár sokszor borzasztóan kicsinek érzem magam itt mindennek a közepén, az őszinte igazság az, hogy ma minden borzasztóan kozmikus méretű igazsággal együtt és/vagy ezeknek ellenére (mindenki húzza alá magának a megfelelő választ) nagyon jól vagyok. Akivel csak beszélek, arra kíváncsi, hogy „na és milyen az amerikai élet”, úgyhogy most összefoglalva mondom mindenkinek, hogy: nagyon nyugis. Az emberek is nyugodtabbak, nyugisan vezetnek, nyugisan vásárolnak, ha biciklizel az út szélén, olyan nyugisan kerülnek ki, hogy az autójuk fele már Evansville-ben van, nyugisan nyírják a füvet az ablak alatt reggel nyolckor, nyugisan integetnek neked a bicikliden a reggel nyolcas fűnyírás közben, ha belegondolok, tényleg nem nyugodt amerikait csak nagyon keveset láttam még. Az élet is nyugodtabb, lassabb, kizárólag úgy egyeztetnek itt terveket, hogy „10:30 KÖRÜL talizzunk”, és amikor a te folyamatosan pörgő agyadban esetleg...

Kedves Amerikai Naplóm! Guess what! Mondjuk így, hogy már kicsit lelőttem a poént a megszólítással, nem fog akkorát menni, de ha hiszed, ha nem, ezeket a sorokat már tényleg Amerikából írom. Ez annyi szempontból nagyon furcsa, hogy ha most mindet nekiállnék felsorolni, nem lenne vége addig, amíg újra Magyarországon nem lennék. Hogy kerültem ide? Miért vagyok itt? Mit csinálok? Hogy érzem magam? Ezek mind olyan kérdések, amikre minimum 8 oldalas választ tudnék adni, és akkor csak a legrövidebb lényeget foglalnám össze. Ma este lesz egy hete, hogy megérkeztem Bloomingtonba (Indiana állam, a térképen eddig én sem tudtam megmutatni, hogy hol van, de egy nagyon hirtelen érkező „...és most akkor mindenki mutassa meg ezen a kelleténél legalább hatszor részletesebb USA térképen, hogy hova is fog egészen pontosan utazni” felszólítás és egy asztal alatt történő homlokot izzasztó google maps keresés után magabiztosan mondom, hogy ha sikerült beazonosítanunk egy nagy, a legnagyobb jóindulattal...