Kedves Amerikai Naplóm!
25 éve keringek itt a borzasztóan nagy semmiben,
és bár sokszor borzasztóan kicsinek érzem magam itt mindennek a közepén, az
őszinte igazság az, hogy ma minden borzasztóan kozmikus méretű igazsággal
együtt és/vagy ezeknek ellenére (mindenki húzza alá magának a megfelelő
választ) nagyon jól vagyok.
Akivel csak beszélek, arra kíváncsi, hogy „na és
milyen az amerikai élet”, úgyhogy most összefoglalva mondom mindenkinek, hogy:
nagyon nyugis. Az emberek is nyugodtabbak, nyugisan vezetnek, nyugisan
vásárolnak, ha biciklizel az út szélén, olyan nyugisan kerülnek ki, hogy az
autójuk fele már Evansville-ben van, nyugisan nyírják a füvet az ablak alatt
reggel nyolckor, nyugisan integetnek neked a bicikliden a reggel nyolcas
fűnyírás közben, ha belegondolok, tényleg nem nyugodt amerikait csak nagyon keveset
láttam még. Az élet is nyugodtabb, lassabb, kizárólag úgy egyeztetnek itt terveket,
hogy „10:30 KÖRÜL talizzunk”, és amikor a te folyamatosan pörgő agyadban
esetleg megfogalmazódik a kérdés, hogy a körül az itt 5 vagy 35 perces
intervallumot jelent, akkor csak mosolyogva legyintenek, hogy „majd kitaláljuk,
ne aggódj”. És te persze aggódsz tovább, de most már azzal a tudattal, hogy
nincs min, mert valami úgyis lesz. A szarvas (Herbert) is nyugodt, de közben
lehet látni azért a szemében, hogy csak arra vár, hogy egy pillanatra elgyengülj
és cukinak hidd, és kapva ezen az alkalmon ki tudja milyen úriszarvashoz
méltatlan dolgokat műveljen veled. De én átlátok rajta. Not today, Herbert. Not
today.
Jelentem egyébként, hogy elindultam az összes
amerikai gyorsétteremlánc menüjének végigevésén, de sajnos a harmadik hely után
mindennek egyforma illata, íze és textúrája van, ezt a kombót pedig a
legtökéletesebben a „tudod, hogy ettől fogsz 50 évesen valamilyen érrendszeri
elzáródásban meghalni” érzés jellemzi. Aki azt mondja nekem, hogy csukott
szemmel felismeri a McDonalds sültkrumpliját a másik hetven McDonalds-ról
koppintott sültkrumpli között, az egész egyszerűen feltűnési viszketegségben
szenved, sajnálom, de valakinek ki kellett mondani, amire mindannyian
gondoltunk.
És akkor hadd meséljem el a 25. születésnapom
történetét röviden, taktikus szüneteket beiktatva azoknál a részeknél, amikről
nem akarok írásos emlékkel rendelkezni.
Anyám most elfordul, remélem.
Szóval azzal kezdődött az este, hogy elmentünk
egy kicsi pinceklubba, ahol maximum pluszmínusz 40 ember férhetett el, de
legalább 70-en voltunk; mert az egyikünk hallott arról, hogy itt kis helyi
bandák szoktak játszani és jó lenne meghallgatni egyet. Azzal már nem nagyon
foglalkoztunk, hogy milyen zenét vagy számokat játszanak, de egy gyors guglizás
után a hely hangulata megfelelőnek ítéltetett, úgyhogy uccuneki. Rögtön a beengedésnél
elvesztettünk egy srácot, aki valamiért abban a hitben indult el otthonról,
hogy Amerikában be fogják engedni egy nagyon furcsán kinéző bangladesi
jogosítvánnyal egy olyan helyre, ahol a szemem előtt kérték el egy kopasz, ősz
szakállú (tulajdonképp sovány Mikulásnak kinéző) ember személyijét. Szóval így
lettünk 12-ből 11-en, de nem kell aggódni, ez nem egy jogvédelem miatt kicsit
átnevezett, de azért egyértelmű koppintás új Agatha Christie-regény kezdete,
bejutottunk a helyre mindannyian (akik hoztunk útlevelet, természetesen).
A koncert egyébként szuper volt, de embereink egy
konkrét alagsorban olyan ambiciózus hangosítással játszottak, mintha legalább
az Arénát akarták volna megtölteni. Érkezés után még pont elcsíptük a próbájuk
utolsó pár versszakát és nagyon vissza kellett fognom magam, amikor egy
előrehaladott állapotban tartó tinnitust okozó dobszóló után a basszusgitáros
megkérdezte a hangosító embertől, hogy „csak egy leheletnyi erősítést
kaphatna-e még itt a mikrofonjára a tökéletes hangzás kedvéért”. Képzeljük
el, hogy egy gyufásdobozban azon vitatkoznak a gyufák, hogy melyik sarokban hallani
legjobban egy komplett templomi orgona összes kifinomult csendülését – na ilyenek
lehettünk ott lent. Az egyik, kiemelkedő drámai érzékkel megáldott lány a csapatunkból
eltűnt két percre és valahonnan zajszűrő fejhallgatóval tért vissza a koncert
felénél.
De, mint minden jónak, egyszer ennek is vége
lett, és mi még maradtunk volna, mert arcpirító (mondta úgy, hogy fogalma sem
volt arról, mi a szokás itt ilyen belépők tekintetében) 7 dollár volt a belépő,
és akkor már legyünk itt, amíg úgy kell kikergetni minket, de ekkor még csak háromnegyed
10 lehetett és úgy tűnt, hogy amint elpakol a banda, bezár az egész bazár,
úgyhogy nyakunkba kaptuk a lábainkat és elkezdtük keresni a következő állomást.
Elhárítva egy kisebb golyózáport, végül nem tértünk be egy karaokebárba,
amiért az ekkorra kollektíven elfogyasztott italok mennyiségéből és a tényből,
hogy a világ leghangosabb alagsori koncertje után csak ordítva tudtunk
kommunikálni egymással, egész Indiana állam hálával tartozik nekünk. A
választás végül közelségi alapon történt, az első villogó OPEN tábla hatalmas
meggyőző erővel bírt. Ezen a kb 100 méteren ketten teljesen eltűntek a
csapatból, ami azért volt figyelemre méltó teljesítmény, mert konkrétan csak az
út túloldalára mentünk át.
Ja, közben (itt a személyiségi jogok védelmére
hivatkozva nem mondok neveket) kis csapatunkat megállították a rendőrök, mert
teljesen elfelejtettük mindannyian, hogy itt bizony nem lehet az utcára
alkoholt vinni, egy valakinek meg még volt a kezében egy üveg az előző helyről.
Szerencsére a biztosurak rendesek voltak, látták (és hallották), hogy külföldiek
vagyunk, úgyhogy gyorsan el lett fogyasztva a sör és kidobtuk a tárgyi bizonyítékot
is. Ezen a csocsós helyen aztán elkezdtünk tovább iszogatni, beszélgetni, és
majdnem egy teljesen nyugis második fele lett volna az esténknek, ha ekkor nem
jelenik meg a banda az első helyről, ahol voltunk még korábban. A lány, akit
elkaptak a sörrel teljesen odavolt, hogy az énekesük mennyire cuki, de nem mert
odamenni hozzá. Igaz barátként éreztem, hogy most jött el az én pillanatom,
szóval odamentem a sráchoz, hogy „hello, my friend thinks that you’re really cute”,
mire kiderült, hogy emberünk HÁZAS! Erre természetesen egy normális válasz
létezett csak a fejemben, ez pedig nem más volt, mint: „alright, good job with
that” és a biztonság kedvéért még kezet is fogtam vele, csak hogy érezze a
törődést.
Azt hiszem kb ekkortájban lophatták el a bicklilámpámat
is, de ezt nehéz belőni ugye, mert mindenféle emberek telefonszámának
megszerzési misszióján jártam épp.
Továbbá is jól éreztük magunkat, majd, amikor
eljött az ideje lassan a hazaindulásnak, na ki nem tanult semmit az utcai
sörösüveg esetéből? Természetesen a Török Sára, hát ki más. Ugyanazok a
rendőrök, akikkel korábban összefutottunk, karnyújtásnyi távolságból nézték
végig, ahogy vígan kicsámpázunk az utcára, de szerencsére a helyen a beengedő
nő, aki ellenőrizte mindenkinek a személyijét, résen volt, és mire a zurak
(biztosurak) odaértek, szólt, hogy nem mehetek így ki. Ahogy annak lennie kell,
én akkor ott hirtelen égető vágyat éreztem, hogy megtudjam ennek a jogi
hátterét. Szegények pontosan azzal a fejjel folytatták le az egész
beszélgetést, mint amit akkor vágunk, amikor egy óvodás gyerek arról
érdeklődik, hogy a felhők hogy maradnak fenn az égen (csak egy 4 évestől ez még
aranyos is kicsit, én meg valahogy úgy toltam ezt le – még mindig vidáman lóbálva
a sörösüvegemet –, hogy „hehehehehehee persze persze okés, értem… de… logikailag…
miért nem lehet?”).
Thank you rendőrök, hogy kétszer is nem tartóztattatok le senkit, nagyon rendes volt tőletek!