Kedves Amerikai Naplóm!
Két hónap!
Továbbra is *italian chef kiss*
gyönyörű időnk van, nyári napsütés sok-sok madárcsicsergéssel. Lényegében semmi
nem változott nagyon, mióta itt vagyok, a fák levelei talán sárgulnak egy
kicsit, és végleg letettem róla, hogy normális tejet fogok találni, úgyhogy
maradok az előre elkészített nagy csomagolású jegeskávénál, de ezt a pár
apróságot leszámítva továbbra is minden a legnagyobb rendben van.
Mielőtt költöztem, kicsit féltem attól,
hogy milyen lesz majd az első pár hónap; sőt, az egyik orientációs eseményen
még Budapesten jött is egy nő, akinek a munkája csak az, hogy
felkészítse a nagy változásra a kiutazó embereket, és ő tartott egy 20 perces
prezentációt a kultúrsokk egyes szakaszairól, meg hogy milyen nagy nehézségekre
lehet számítani. Elképzelhető, hogy ezek után (és magamat ismerve) egy kicsit
talán én is ráparáztam, hogy rosszul fogom érezni magam itt a kezdetekben, meg hatalmas
honvágyam lesz, és mekkora kultúrsokkba fogok majd kerülni. Mindezt azért írom
csak le, mert azóta is egy konstans meglepődésben vagyok, hogy konkrétan semmi
ilyesmi nem történt még. Én tényleg minden lehetséges módon fel voltam
fegyverkezve a kezdeti depresszió ellen, erre tessék, remekül érzem magam. Az
író mentális világára utal, hogy ez a jó hangulat néha tényleg már gyanús volt
nekem. De egyelőre semmi depression, semmi sokk, semmi ilyesmi nem történt. Ennek
több okát is el tudom képzelni, az egyik az lehet, hogy a megszokottnál sokkal
tovább szívom itt magamba a D vitamint a napsugarakból, és ez most egy
ilyen utántöltést adott a szerotonin-szintemnek (senki ne keressen rá, hogy tényleg
ezt a vegyületet akartam-e megnevezni); emlékszem, hogy tavaly ilyenkor már egy
kisebb háború zajlott a panelban lakók és a panelt igazgatók között, hogy
azonnali hatállyal kapcsoljuk be a fűtést, mert megfagy az ember abban a három
másodpercben, amíg átveszi a pizsamáját és a takaró alá bújik, most meg itt már
október van, és semmi jele annak, hogy jönne az ősz, hideg idő meg aztán
végképp nem. Biztosan az is közrejátszik, hogy rengeteg minden van. Nincs
olyan hét, hogy ne lenne valami: vagy Fulbrightos program, vagy magyaros
találkozó, vagy egy újabb piknik, vagy valami magunk közt szervezett elmenetel,
városnézés, látogatás, kirándulás és minden más. Biciklivel megyek mindenhova
és most már másfél hónapja minden héten járunk úszni is (mindjárt mondom a magasugrásom
történetét is), és ez a mozgás is sokkal inkább feltölt, minthogy lefárasztana.
Azt a dobozt, hogy persze mindezt otthon is ugyanúgy megtehetném, és akkor
lehet, hogy ott is mindig ugyanilyen jól érezném magam, most inkább ne nyissuk
ki. És persze az is nyilván közrejátszik, hogy még mindig van itt nagyon sok
újdonság és új ember, amit és akiket mind meg kell még ismerni, ezért a
hétköznapok sem érződnek olyan szürkének. Összefoglalva nagyon jól érzem még
mindig magam, honvágyam sincs (kivétel: Túró Rudi és Meggymárka, szerelmeim),
jól telnek a napok-hetek és még mindig lelkesen várom, hogy miket hoz majd a
jövő.
Na akkor műugrás. Röviden összefoglalva
két tanulságot vonhatunk le, aki nem akarja végigolvasni az egész sztorit,
annak az elején mondom: nem ugrunk 2 méternél magasabbról pántlikás bikiniben,
de ha már ott vagyunk fent és mindenképp ugrani kell, akkor a legszerencsésebb
dolog, amit tehet az ember az, hogy egyből ugrik és nem áll neki gondolkozni. A
gondolkodás hossza ugyanis egyenes arányban növeli az agyunkban megjelenő
távolságot a platform és a vízszint között. Nos. Útmutató akkor Az Ugráshoz:
1. néhány bébiugrás után az 1 és 2
méteres platformokról túlzott bátorságot érzünk magunkban, melyet új barátaink
jelenléte is tovább növel
2. felmászunk hát a 3.5 méteres
toronyba, amely lentről alig tűnik magasabbnak egy egyenesen álló embernél (szemünk
aljas mód torzít, de ezt csak utólag fedezzük fel)
2.a.
régi barátaink előtt itt még lehetőségünk van azt mondani, hogy „na hagyjatok
békén, én innen biztos le nem ugrok, az se normális, aki feljön ide”, új
barátaink azonban még nem tudják pontosan bemérni, hogy mennyire kínosak tudunk
lenni egyéb helyzetekben, ezért gyorsan cselekednünk kell és egy bátor ugrással
elhitetni velük, hogy a továbbiakban is érdemes a társaságunkat keresniük
3. itt elfelejtjük, hogy eddig csak
szilárd tornyokból ugrottunk, ez pedig egy mozgó deszka, amire éppen rálépni
készülünk
4. ha a könnyebb utat választjuk, akkor
itt egy nagy levegővétel és tetszőlegesen választott mindenható irányába
küldött gyors imádság után a legjobbakat remélve a mélybe vetjük magunkat, a
bátrabbaknak azonban mos kezdődik csak a valódi kaland
5. elengedhetetlenül fontos lépés
következik: a helyzet súlyát még nem teljesen átérezve ezen a ponton lent
kolbászoló társaink figyelmét egy kurjantással magunk felé tereljük
5.a.
ezzel egy időben rádöbbenünk, hogy az uszoda akusztikai kialakítása miatt nincs
olyan lélek a falak közt, aki ne hallotta volna meg figyelemfelhívó szavunkat
5.b.
bátrabb versenyzőink itt opcionálisan fürdőzhetnek egy kicsit a publikum
tekintetében
6. ekkortájt érezzük, hogy eljött a
cselekvés ideje és még mindig messze túl nagy önbizalommal a platform széléhez
sétálunk és lenézünk
7. kritikus pillanat ez: itt jön el
ugyanis az a soha vissza nem térő negyed másodperc, amikor még hirtelen
eszünkbe jutó, pár évvel ezelőtti sportsérülésünkre hivatkozva némi megmaradó
méltósággal elhagyhatjuk a tornyot
8. az igazán profik azonban itt már
elhagyták a valóság talaját és fél lábukkal az ugródeszkára nehezedve elindultak
a visszavonhatatlan döntés felé
9. centiről centire haladva a deszka
széléhez araszolunk, minden idegszálunkkal azon igyekezve, hogy a deszka nehogy
megmozduljon alattunk
10. a szélétől egy hajszálnyira azonban remegő
lábaink és a gravitáció együttes ereje erősebbnek bizonyul nálunk és az eddig
szilárdnak hitt talaj egy millimétert süllyed alattunk
10.a.
az összes vér fénysebességgel távozik minden végtagunkból
11. a teljesen korrigálható, lentről
nézve észrevehetetlen kilengést megsokszorozva, sikertelenül igyekszünk
egyensúlyunkat visszanyerni
12. egy újabb billenés végleg
megpecsételi a sorsunkat, a deszka 90 fokos szögben oldalsó irányba történő
elhagyása és az ezt követő hassal lefelé landolás elkerülése végett egyetlen
dolgot tehetünk
12.a.
a deszka szélén ülve gyorsan átfutjuk eddigi életünket, amely ebbe a pillanatba
vezető borzalmas döntések soraként jelenik meg előttünk
13. figyelmen kívül hagyjuk új barátaink
fel-felröppenő kacagását a medence partjáról
14. oldalra tekintünk, egy biztatónak
szánt, de kintről nézve lehet, hogy sokkal inkább segélykérőként értelmezett
bólintással szavak nélkül is az úszómester tudtára adjuk, hogy mi egyébként vérprofi
műugrók vagyunk, és minden, ami most itt történik puszta showműsor
15. maradék testi-lelki erőnket
összegyűjtve remegő térdekkel ismét felállunk az ugródeszka szélén
16. belátjuk, hogy innen visszasétálni már
nem csak irdatlan kínos lenne, de még egy lépéssel megkockáztatnánk az előbbi
mutatvány megismétlődését is
17. vizualizáljuk a tripla leszúrt rittbergert
17.
a. kiválasztjuk az ideális helyet, ahova visszajárunk majd kísérteni
18. veszünk egy utolsó nagy levegőt, és
saját magunkat a legjobban meglepve lelépünk a deszka széléről
19.
a. a vízbe érkezéssel automatikusan törlődik minden emlékünk az elmúlt 5
percről, és ki nem érdemelt magabiztossággal nézünk fel az 5 méteres platformra,
amely lentről alig tűnik magasabbnak egy egyenesen álló embernél
Jól vagyok amúgy. Úgy tűnik, hogy vagy
azzal maradnak meg a barátaid, hogy nagyon menő vagy és egyből leugrasz, vagy
azzal, hogy akkorát bénázol a toronyban, hogy ezentúl is veled akarnak lógni, nehogy
lemaradjanak még egy ilyen eseményről. Win-win.